Nehéz elhinni, hogy lassan 3 hónap telt el mióta hazajöttem Ausztráliából, ahova gyerekkorom óta vágytam, de idáig nem jutottam el. Folyamatos blokkoló tényező volt számomra, hogy mindig azt éreztem túl sok a ráfordított repülés- és pénz arra, hogy csak egy hétre menjek, és ne lássak a kontinensből eleget ahhoz, hogy elégedetten távozzak. Ugyanezt érzem Új-Zélanddal. Ott kell lenni egy hónapot, hogy eleget lássak belőle.  Lássuk be egy hónapra felkészülni anyagilag, programtervvel, mindenfajta ismeretség hiányában bátor dolog. Hiába éltem Szingapúrban, San Franciscoban és voltam sokat Balin (most épp 3 hónapja), valahogy Ausztrália mindig csak egy álom maradt, a kifürkészhetetlen “majd valahogy, valamikor” kategória. Miközben írom Nektek ezt a blogot szeretném ha tudnátok, hogy fülig ér a szám.
Életem legjobb, legszívmelengetőbb, legkalandosabb utazása volt, és mindenkinek csak ajánlani tudom, ha megteheti mielőbb látogasson el a kontinensre, és fedezze fel annak csodálatos természeti adottságait. Az emberi kedvességről, könnyedségről, barátságosságról nem is beszélve.
Nagyon rég szerettem volna megosztani Veletek a kint szerzett tapasztalataimat, és élményeimet, de ez a fránya vírus, és a sok rémkeltő hír miatt egyszerűen azt éreztem senkit sem érdekel már mi volt Ausztráliában hónapokkal ezelőtt, pedig akkor még a csapból is a megmentendő koalák-és leégett erdőterületekről szólt minden.
Millióan adakoztunk, és szörnyülködve néztük a híreket, hogy a világ “túloldalán” mi zajlik, míg mi az akkor még biztonságosnak hitt kis hazánkban hálálkodtunk, hogy bennünket “ilyen” veszély nem fenyeget. Mindig is hajtott a vágy, hogy ott segítsek, ahol csak tudok, és mint sokan mások is bőségesen adakoztam ilyen-olyan szervezeteknek, míg egy nap egy videó hatására megváltozott bennem minden.


Azért mondom, hogy minden, mert hirtelen a pénznek-és az általam felállított határoknak a fala elkezdett bomladozni körülöttem. Mondhatnám, hogy felelőtlenül, de nem számoltam költségvetéssel, hogy mennyibe fog kerülni az utazásom, sem pedig a szállásom, étkezésem- és kiadásaim, csak azt éreztem legbelül, hogy mennem kell.
Hogy mi volt az, ami ennyire megmozgatott bennem mindent?
Egy videó, ahol egy égő mancsú koala próbál a futótüzön átvergődni, és fájdalommal küzködve rázza a kis lábait minden lépésnél, hisz bárhova lép ott ég a növényzet.
Felhívtam a szüleimet és közöltem velük, hogy nekem ott kell lennem személyesen, és két kézzel segítenem. Mondanám, hogy már meg sem lepődtek, de azért a koalák földjét még nekik is nagy falat volt befogadni hisz tudták, hogy semmilyen kapcsolattal, helyismerettel nem rendelkezem “még” arrafelé ☺️.
Ahogy teltek a napok engem semmi más nem érdekelt már csak, hogy ott lehessek. Egy Ausztráliában élő (most már barátnőm) Instagram követőmmel váltottunk pár üzenetet, és segített nekem felvenni a kapcsolatot különböző szervezetekkel, aminek a nehézségeit a továbbiakban részletezem.
Hát így indult a kalandos utazásom a koalák, és kenguruk földjére, ahonnan megdöbbentő fotókkal fogom nektek illusztrálni hogyan is nézett ki akkor több száz kilóméteren keresztül a leégett erdők látványa.

New South Wales Bushfires

New South Wales Bushfires

Több akadályba ütköztünk, mint gondoltuk volna, és azért beszélek többesszámban, mert egy másik Balin élő barátnőm csatlakozott hozzám, és együtt töltöttük az egy hónapos kinttartózkodásunkat.
Hol is kezdjem?
3 különböző szervezetet említek részletesebben:

  1. Wires Australia
  2. Australia Zoo
  3. Blazeaid

Wires Australia

Íme a procedúra, hogy “Wires önkéntessé” válhass:
Utalj át 125 USD-t, hogy 4 napra rá (átfutási idő) elküldjenek emailben egy online kurzus anyagot, amiben azt írják a “képzést” 6-8 óra alatt el lehet végezni, majd egy személyes interjú (workshop) után el is lehet kezdeni önkéntes munkát:-).
Míg mi tűkön ülve vártuk, hogy megérkezzen a fent említett online tanfolyam anyaga, és végre elindulhassunk Byron Bay-be, a Wires telephelyére, közben a Gold Coaston minden nap reggeltől estig zuhogott az eső így sem programozni, sem túristáskodni nem tudtunk.
Végre megérkezett a várva várt email, és az értetlen emailváltások majd a sokadik elfoglalt Wires alkalmazottal egyeztetett telefonhívás után eljött a nap, hogy elinduljunk Byron Bay-be.
Mivel már sok embernek bemutatkoztunk lassan minden admin-és telefonhívás kezelő képben volt azzal, hogy két magyar lány azért utazott Ausztráliába, hogy a Wires-nél önkénteskedhessen, és végül azt tanácsolták, hogy csak utazzunk le hozzájuk, legyünk ott, találkozzunk személyesen, és majd találnak nekünk tennivalót a szervezetnél. Tudnotok kell, hogy mielőtt megkezdtem az utazásom a Wires-szel már le volt telefonálva, hogy megyek hozzájuk önkéntesnek…
Nos úton odafelé érkezett a kiábrándító hívás Emmától, hogy ez igazából legalább egy 6 hetes folyamat, és az előzőleg telefonon egyeztetett megbeszélésre nincs lehetőség, csak online tudok személyes interjúra jelentkezni, amire a következő szabad időpont egy hónap múlva lesz.
Csalódottak voltunk. Kiábrándító volt, amikor azt mondták, hogy vagy pénzzel járuljak továbbra is hozzá a tevékenységükhöz, vagy hmmm… más lehetőségem nincs mivel csak egy hónapot tartózkodom ott.

Majd jött az Australia Zoo, akik egy héten keresztül korrektül válaszoltak, visszahívtak, és egyeztettek velünk időpontot, hogy mikorra utazzunk vissza a keleti partvonal északi részére, hogy beállhassunk dolgozni a sérült állatoknak elkerített részlegére.
Miután újra minden le volt egyeztetve érkezett egy hideg tónusú email, ami után már semmire sem válaszoltak: “Sajnos a következő 4 hetes intervallumba mégsem férünk bele, túl sokan vannak már az önkéntesek, és mivel 1 hónapnál tovább nem tartózkodunk a kontinensen próbálkozzunk egy másik alkalommal.”

Érezhetitek a negatív vibe-ot, amin keresztülmentünk, mert itt következett az, hogy már minden létező szervezettel felvettük a kapcsolatot, (emailben, telefonhívásban, Instagrammon) hogy kik vagyunk/miért jöttünk/segíteni szeretnénk, és folyamatosan elutasítottak bennünket.
Mindeközben a csapból is az folyott, hogy az erdőtüzek milyen visszafordíthatatlan károkat okoznak, és minden social media felületemen adományozásra felhívó, segítségkérő pop-upokal volt tele a képernyőm.
Annyi új Facebook és Instagram “fundraising” oldallal még nem találkoztam soha, mint akkor.
Érdekes az élet furcsa fintora, képzeljétek el, hogy amint leszálltunk a repülőnkkel Brisbane-ben meghoztuk magunkkal az esőt is.

Itt térek rá a Blazeaid szervezetére.
Tudtuk, hogy a Blazeaid lesz a fizikálisan legmegterhelőbb önkéntes munka, így szerettük volna azt az utazásunk végére hagyni, de mivel a többi szervezettel nem sikerült dűlőre jutnunk, így mihamarabb próbáltunk magunknak helyet találni a szervezet valamelyik táborában. A táborok aktuális térképét itt találjátok. Ez azért is volt fontos tényező, mert miközben önkénteskedni mentünk szerettünk volna a környező városokat meglátogatni, fotózni, és instasztorikban nektek is megmutatni/beszámolni az eseményekről.
Nincs backpacker múltam, így amikor egy térképet látok én a reptereket keresem közlekedés szempontjából. Vonat, busz stb. nem jött szóba, hisz 30+ kg-mal utaztam én is, és a barátnőm is.
A Blazeaid táborai mindentől több órás autóútra helyezkednek el.

Európai, relatív rövid idő alatt, könnyen közlekedhető országokhoz, taxikhoz-és uberhez szokva én ezeket a területeket inkább a “senki földjének” neveztem, ami félreértés ne essék mesés volt bármerre néztem, de saját autó nélkül megközelíthetetlen.

További szervezési  kihívást jelentett, hogy a táborok környékén bármilyen hotel/hostel szállásportálján keresgéltünk, egy hétre még a legolcsóbb, lepukkant szoba is minimum 1200 AUD-ba került.
És, hogy legyen még egy kis plusz csavar a történetünkben, a két hét nonstop eső-és áradás miatt sok önkéntes tábor is leállt a működéssel.
Mocsaras, és hamus vízzel elöntött területeken nem csak, hogy dolgozni nem lehetett, de rendkívül veszélyes is volt.

Sokat gondolkoztam azon, hogy vajon miért alakultak úgy a dolgok, ahogy… de tudtam, hogy semmi sem ellenünk, hanem értünk történik. Bármelyik Blazeaid tábor helyszínét böngésztem a térképem mind legalább 6 óra kocsiútra volt tőlünk, és az ingázás a keleti partvonalon a nehéz bőröndjeinkkel, nem volt épp a legegyszerűbb. Lehet bevállalós vagyok, de hogy nem akarok egy óriás hátizsákba beleférni az tuti:-) Pláne a barátnőm. Na ő aztán nem piskóta:-).
Szóval “lőttem” magamnak egy szimpatikus pasit Tinderen 😃, aki “hurcibált” minket autóval, és még a bőröndjeinket is eltárolta, míg mi megjártuk az esős Byron Bay-t, Brisbane-ben a Koala Sancuary-t, és a napsütötte Sydney-t. Az utóbbit többször is ☺️.

Íme néhány kép Brisbane-ből, a Koala Sanctuary-ből:

Lone Pine Koala Sanctuary

A kenguruk barátságosak, odajönnek hozzád, a kezedből esznek, óriás területük van, és nagyon gondosan tartják őket. Nem ez nem egy állatkert, ez egy menhely 🙏🏼.

Ahogy belépsz az állatmenhely büféjébe, ahol leginkább mindenki fagyit vesz, és plüss koalát hirtelen meglátod a millió fényképet a falon. Nem tudok olyan hollywoodi színészt, híres énekesnőt, szépségkirálynőt vagy sportolót felidézni, akinek nem láttam a fotóját egy koalát tartva a kezében. Rólunk is készült kép, de gyanítom azok nem kerülnek ki Mariah Carey koalás fotója mellé 😀.
Aki életében először lát koalát az készüljön fel, hogy legtöbbször mozdulatlanul alszanak, vagy nagyon lassan eukaliptuszért nyúlnak. Pici  kis fenekükön olyan, mintha ki lenne kopva a szőr, mindegyiknek világosabb ott a színe, a buta kis teküntetük pedig arról árulkodik, hogy valószínűleg álmosak. 😀 Elképesztően cukik, egész nap el tudnám babusgatni őket a kezemben.

Lone Pine Koala Sanctuary

Brisbane, Koala Sanctuary

Bármerre mentünk felfedeztük a várost éjjel- és nappal is attól függően, hogy felöntöttünk-e a garatra az előző este😀.
Brisbane éjszakai látképe sem okozott csalódást:

Brisbane at night

Sydney a kedvenc városom lett, így amit lehetett megnéztünk, lefotóztunk, megkóstoltunk, kipróbáltunk és megittunk 😄!

“Szerelmes lettem a Bondi-Bronti közti sétákba, a víz színébe, az éjszakai szabad téri mozizásba-és az Operaház látképébe, az állatvilágba, az izgalmas belvárosba, a parkokba, az összes helyes pasiba Bondi beachen, a metrókba, szószerint mindenbe.”

Bondi beach

Luna Park

Sydney belváros

Darling Harbour éjszakai látképe

Sydney, Operaház

Boldogság

Sydney, Olimpia Uszoda

Bondi Beach, és az ikonikus medencéje

Bondi-Bronti beach “közti” séta

Bondi Beach

Bondi Bronti

Normál esetben 20 perc lenne a két beach közti sétatávolság, amit legtöbben futva tesznek meg a kutyájukkal. Nekünk több, mint egy óra volt. Én lépten-nyomon megálltam annyira elvarázsolt a látvány, és az életérzés. Mindent lefotóztam.

Bondi Beach lélegzetelállító hullámai

Darling Harbour

Social Hideout

Mint minden más nagyvárosnak szerte a világon Sydney-nek is megvannak a maga híres kávézói, étteremei, bárjai.
Mielőtt Sydneybe látogatnál keress rá előre melyik helyeket szeretnéd megnézni, mert garantálom, hogy mindenhol tátott szájjal órákat fogsz eltölteni.
❤️
Legkönnyebben ha beírod a keresőbe, hogy “Most famous cafés -vagy- Most instagrammable places in Sydney” megtaláod őket.

The Grounds of Alexandria

The Grounds of Alexandria

The Grounds of Alexandria

Végül Sydney-től 4 óra autóútra megtaláltuk a megfelelő Blazeaid tábort, Adelongot.
Említettem, hogy a szállás ára elég húzós volt, és azt az információt kaptuk a tábor vezetőjétől, hogy a legegyszerűbb megoldás, ha veszünk egy sátrat, és abban lakunk ott a helyszínen. Minden érthetővé vált számomra, amikor megkaptuk a napi teendők listáját, és tudatosult bennem, hogy az önkéntes “műszak” reggel 06:15h-kor kezdődik.
Reggeli, megbeszélés, szerszám felvétel, utazás a terepre, munka, és hazatéréss délután 16h körül.
Szóval fogtam magam, és bementem egy utazásszervező irodába Sydneyben, és lefoglaltam egy úgynevezett “campervan-t”, ami tulajdonképpen olyan, mint egy hosszabb kombi autó, aminek a hátsó üléseit egy gagyi matrac segítségével fekvőhellyé lehet alakítani.
A csomagtartóban még hűtő, és egy mini rezsó is volt.
Az autó csomagtartójának ajtaját felnyitva majd egy ponyvával lefedve, a rajta lévő szúnyoghálós zippzáros “ablakokon” keresztül még levegőt is engedhettünk be az éjszaka folyamán.

Spaceship Rental Campervan

Ha figyelemmel kíséritek az Instagram oldalam, akkor láthatjátok, hogy szeretem a luxus életvitelt, a fényűző szállodákat, lélegzetelállító kilátásokat, és nem utolsósorban a tágas szállodaszobákat, extra roomservice-szel. Mindez egész jól kivitelezhető, amíg van az oldaladon egy olyan férfi, aki mindezt finanszírozza, és veled együtt élvezni is tudja. Valamennyit megosztottam veletek tavaly nyáron, amikor szakítottunk a párommal… Nos szakításnak nem nevezném, hisz egyik napról a másikra mondhatni elveszítette az eszét. Nem ragozom tovább, mert az egész sztori egy filmben is nehezen hihető történet lenne, de mindez már a múlt, és sokkal boldogabb voltam Ausztráliában szerény körülmények között, közös kültéri mosdót használva, vagy a koromsötét égbolt alatt az autó mellett pisilve, mint mondjuk minden héten másik szállodába “becsekkolva” New Yorkban, vagy Washingtonban. Az az élet inkább az elvevésről szólt, a mostani pedig az adásról.

Campervan-nel bejárni a keleti partvonalat, abban aludni- és öltözködni a “leg-cool-abb”dolog volt, amit valaha csináltam. Nem csak azért, mert óriási szabadságot adott az autó használata, hanem mert így saját szemünkkel láttuk, hogy milyen károkat okozott az erdőtűz. Nem is gondolnátok milyen megdöbbentő látvány leégett erdők között vezetni, milyen gyomorforgató, és fájdalmas élettelen kengurukat látni az út szélén, leégett házak romjait, kiégett autókat, felrobbant benzinkutat, korom feketeséget látni amerre a szem ellát.

Íme néhány fotó:

New South Wales Bushfires

New South Wales Bushfires

New South Wales Bushfires

New South Wales Bushfires

New South Wales Bushfires

New South Wales Bushfires

New South Wales Bushfires

New South Wales Bushfires

Hihetetlen, hogy milyen gyors regenerálódásra képes a természet. Egy hét eső után már megjelentek új hajtások, és a friss növényzet még az elégett fák törzsein is.

New South Wales Bushfires

New South Wales Bushfires

New South Wales Bushfires

Őszintén szólva első este megérkezve a táborba, a sötét-és alacsony autóban pizsamát húzva, jobbra balra rugdosva a zacskóinkat-és a papucsainkat, görnyedve ránéztem a barátnőmre, és csak annyit kérdeztem lehajtott fejjel: Mi a f..szt keresek itt… ?!🤷🏼‍♀️
Mondanám, hogy könnyű “lakóautózni”tisztaságmániásként, amikor a barátnőm kiönti az egész doboz reggelinek való hummuszt az anyósülésre, és a vizes törülközőt a nyirkos saras papuccsal együtt kerülgettem 20 négyzetcentiméteren azt hittem kihullik a hajam 😄.
Hangos nevetés után megráztam magam, és lefeküdtünk aludni 20:00 órakor, mert a reggeli meeting, illetve munkakezdés kora hajnal vette kezdetét.

Adelong, Blazeaid Camp 2020

Adelong, Blazeaid Camp 2020 Bushfires

Adelong, Blazeaid Camp, 2020

Adelong, Blazeaid Camp

Amit tudnotok kell:
A Blazeaid a katasztrófa súlytotta területeken a farmerek kerítésének újraépítésével-és bontásával foglalkozik leginkább. Ez brutál fizikai munkát jelent, 30 fokos napsütésben, farmokon, ahol a farmerek elveszítették az állattartományukat, leégett az ültetvényük, a gyümölcsöskertjük, a házuk, az autójuk és még sorolhatnám. A legtöbb önkéntes 50 életkor feletti, sokszor nyugdíjasok, de akad sok backpacker is.
Íme néhány kép, hogy mivel teltek a napjaink:

Adelong Fencing 2020, szögesdrót kerítésbontás

Blazeaid Fencing Adelong

Szögesdrót kerítés bontás 30 fokos napsütésben

A fizikai és technikai támogatáson felül –
( hogy értsétek miről beszélek: amikor leég mindened se pénzed se felszerelésed nincs már, hogy elkezdj dolgozni a farmodon. Ha leég az autód nincs mivel utaznod, ha leég az istállód nincs állatod, ha leég a tárolód nem marad eszközöd, traktorod, láncfűrészed stb. A Blazeaid minden földi munkához szükséges eszközt visz magával a műszak megkezdésekor utánfutón, illetve csomagtartóban. )
-rendszeresen látogatják a farmereket, visznek nekik süteményt, kávét, teát, meghívják őket hetente egyszer a táborokba közös vacsorákra.
Amikor személyes látogatásra mindenki elfoglalt, akkor is gondoskodnak arról, hogy a lelkileg megtört embertársakat valaki mindig felhívja, és megkérdezze hogy vannak, tudnak-e valamiben segíteni.
Megrázó történetekkel, és az emberségesség teljesen más formájával találkoztam.
Olyan károsult feleségek álltak be hozzánk a konyhára, hogy segítenek főzni nekünk önkénteseknek vacsorát, akiknek mindenük porrá égett. Akiknek volt épségben maradt terület a farmjukon dobozokban hozták nekünk a tököt, a cukkinit és a barackokat, hogy friss zöldségből legyen vacsoránk, és gyümölcsből desszertünk.
Az egyik legmeghatározóbb élmény a Peter-rel való találkozásunk volt, aki egy hónappal a tüzek előtt veszítette el a feleségét, és égett le minden területe. Valahol szerencsésnek mondható volt, mert az öntöző rendszerének egy része a háza körül épségben maradt, és épp elegendő vízzel tudta locsolni a házát, hogy az ne égjen le. Ijesztő volt látni, hogy 3 méterre a ház körül viszont minden fekete volt, és hamuval fedett. Őt azért látogattuk meg, mert többször is annyira elérzékenyült a táborban szervezett farmervacsorák során, hogy sírva távozott. Sajnos rengeteg öngyilkosság is történt, mindazok a farmerek akik mindenüket elvesztették, és nem látták a kiutat, a jövőt a katasztrófa után.
Petert napokig nem tudtuk elérni, így inkább meglátogattuk, és szerencsére mikor épp már feladtuk volna, és elindultunk vissza a táborba szembe jött velünk az úton.

Peter, Belinda, Márta, Edina from Blaizeaid, NSW Bushfires 2020

Bemutatkoztunk, meséltünk neki Magyarországról, elmondtuk, hogy miért jöttünk ennyire messzire, hogy hiába pici ország a mi kis hazánk, telis-tele van csupaszív emberrel, és annak ellenére, hogy nem ismerjük egymást hoztunk neki egy kis szeretet csomagot, és itt vagyunk, hogy beszélgessünk.
Sokat sírtunk, és sokat nevettünk Peterrel. Érezhető volt, hogy minden ott töltött percünk a világot jelentette számára.
Elmesélte az életét, könnyekkel küzködve, csodálattal mesélt a feleségéről, a fiairól, a farmról. Elmondta milyen gyümölcsöket termesztettek, hogy az állatokat a felesége szeretettel nevelte, és háziállatokként tartotta.
Megható nap volt, az instagrammomon, az Ausztrália instastory highlight-ban megtaláljátok a találkozás akkori történetét, azt is ahogy elérzékenyülök, miközben mesélek nektek.
Mintha sziklák hullottak volna le Peter válláról, és a nagy hahotázások közben látszott rajta, hogy a szíve megtelik újra hálával és szeretettel…
Pár nap alatt úgy beilleszkedtünk, és megszoktuk az új életvitelt, hogy már haza sem akartunk jönni.  Esténként vacsora után, kártyáztunk, dobókocka játékokat játszottunk, megvetettük a kis ágyunkat az autóban, és este 8-kor már olyan álmosak voltunk, hogy majdnem állva elaludtunk:-)

A vacsorák előtt még ellátogattunk a környező községekbe, városokba, ahol ugyan már minden bezárt délután 3-kor, azért készítettem Nektek pár fotót, amit szeretnék megosztani veletek.

Adelong, a tábor helyszíne régen aranylelő, és aranymosó város volt. Az itt található vizesésnél nevezetesen Adelong Creek Falls-nál alakították ki az aranymosó üzemet, aminek köszönhetően a város annó híressé vált, és aminek romjai, a friss vadmentával benőtt, és sziklákkal övezett vízesése ma is rengeteg túristát vonz.

Adelong Blaizeaid Volunteers

Adelong Creek Falls, Blaizeaid

Adelong, Blaizeaid Camp

Meglátogattuk Gundagai-t, ami a híres fa hídjáról, ami a Tomorrow When The War Began könyvben való említésével vált közismerté. A történetben a fa híd fontos szerepet tölt be, és hiába már nincs használható állapotban, ha esetleg arra jártok, vagy netán a könyvből készített filmet is láttátok, akkor azonnal felismeritek.

A tábor után visszafelé úton megálltunk Jervis Bayben, ahol végül ott is aludtunk egy luxi lakóautó szálláson.
Úristen annyira szuper ez az Ausztrália, hogy leírhatatlan.
Közvetlen a fehér homokos tengerparton felhúznak egy lakóautó szállást, és mindenki beáll az extrábbnál extrább “campervan-jével” az általa fizetett felszámozott parcellára. Mi persze hosszasan köröztünk a parcellák közt, jól felhívva magunkra a figyelmet, míg sikerült “nem” megtalálni a miénket, és többször átállva végül egy kevésbé szeles helyen parkoltunk le, jó közel mosdóhoz 😅.
Közben a színes naplemente végén az eget ellepték a denevérek, hallottuk az óceán morajlását, a hullámok hangját, a madarak csicsergését, és tátott szájjal kémleltük az égboltot, amíg az teljesen el nem feketetedett. Életemben nem láttam még annyi csillagot, mint ott.
Első nap elmentünk egy delfinnéző hajóútra, következő nap pedig snorkelingeztünk, ahol hiába voltak rosszak a látási viszonyok láttam alattam ráját, és még fókát is:-) Most fáj a szivem, mert pár héttel ezelőtt ellopták itt Balin a szobámból a Gopro-m, amin minden fotó-és videó rajta volt a Jervis Bay-es élményekről.

Naplemente, Jervis Bay

Jervis Bay

Jervis Bay, Snorkeling

Jervis Bay from above

Kicsit újra átéltem ezt a csodálatos utazást, míg írtam Nektek a blogot, és most még jobban visszavágyom, mint idáig.
Millió élménnyel lettem gazdagabb, és amint felszabadul a világ visszatérek Ausztráliába🖤!

Írjatok, kérdezzettek nyugodtan, Instán vagy emailben a hello@ittsunnysomewhere.com címen!